Jól ismeri a hotelek világát, tele a tarsolya vicces szállodai sztorikkal, dolgozott Ausztria számos pontján és nem riad vissza a kemény munkától sem. Anita egy vidám, pozitív szemléletű nő, aki bevallása szerint főiskolásként több ágyat húzott át, mint bárki ezen a világon! 

Az idegenforgalom soha nem egyszerű szakma, ezt saját tapasztalatból mondhatom. Anita, sok osztrák várost és települést megjárt és kíváncsi voltam arra, hogy látja az szállodai munkát és az osztrák embereket. Egy balatoni kis városból, Fonyódról indult, tanult Veszprémben, gyakorlaton volt Budapesten, dolgozott Siófokon, majd szezonmunkaként megjárta Tirolt, pár évet Felső-Ausztriában is tevékenykedett, most pedig Grazban él férjével és két gyerkőcével. Mikor felkértem az interjúra, meglepődött de ugyanakkor nagyon örült neki. Azt mondta, végre agyban kicsit "kiléphet" a gyerekei mellől és most igazán "felnőttes" dolgokról beszélhet, magáról, a munkájáról ami fontos neki.

Kriszti: Csak kapkodom a fejem, hogy mennyi hotelt megjártatok a férjeddel. Te igazán közelről látod a szállodák világát, igaz?

Anita: Ez így van! Igazából mindig is ezzel foglalkoztam. Szeretem csinálni, kemény, de jó munka.

Kriszti: Régebben is tudtad, hogy ez a Te utad?

Anita: Nem, dehogy. Sok minden szerettem volna lenni. Kisgyerekként űrhajós, régész, még TV bemondó is. (nevet). Később kicsit realisztikusabb elképzeléseim lettek, de az érettségi előtt is sok minden foglalkoztatott. Nagyon szerettem a németet és a magyart. Kazinczy versenyek, iskolai ünnepségek aktív részese voltam. Szerettem csinálni. Nem is értem, miért nem ilyen irányban indultam el... Érdekelt még a pszichológia is, de erről a pályáról hamar lebeszélt egy orvos ismerős. Azt mondta, egy idő után a pszichológusok idomulnak a betegekhez. Én meg elhittem. A mai napig szeretek emberekkel beszélgetni, szívesen meghallgatom a problémáikat is, mindenkivel megtalálom a közös hangot. Azt mondják, jó hallgatóság vagyok. Talán mégsem lett volna ez egy rossz irány. 

Kriszti: Szerintem a szállodaiparban nagyon fontos az a tulajdonságod amit kiemeltél magadról, hogy meghallgatod az embereket és mindenkivel könnyen megtalálod a közös hangot. Ez igazán fontos! Nagyon érdekel, hogy mikor találkoztál a turizmussal, miért döntöttél úgy, hogy ezt az utat választod?

Anita: Ez tényleg így van! Nagyon nehéz minden vendégnek megfelelni, de egy kis kedvességgel, odafigyeléssel, kommunikációs képességgel mindenkit le lehet venni a lábáról. Mikor kezdett el érdekelni a turizmus? Mikor suliba jártam. A Balatonon rengeteg német turista fordult meg abban az időben és divatos is volt turizmust tanulni. A szállodák világa is olyan "csillogónak"  tűnt. Végül idegenforgalmi és szálloda szak mellett döntöttem. Veszprémben végeztem a sulit. Az utolsó éves gyakorlatomat Budapesten töltöttem egy 4 csillagos szállodában. A Housekeeping (a szálloda rendjéért és tisztaságáért felelős részleg- a szerk.) részen voltam 4 hónapot. Ez határozta végül meg, merre indul el a pályám. Diploma után Siófokon pályáztam meg egy Housekeeping vezetői állást, egy 4 csillagos szállodában. 5 és fél évet dolgoztam ott. Feladataim közé tartozott a szobalányok beosztása, szabadságok kiírása, ellenőrzésük, árurendelés, patyolat, folyamatos kapcsolattartás a többi részleggel, műszak, recepció...stb. Munka mellett, levelezőn csináltam meg a mastert (mester képzés- a szerk.), az NYME-re (Nyugat Magyarországi Egyetem-a szerk.) jártam gazdálkodási szakra. 

Kriszti: Akkor olyan kereknek tűnt az életed, miért döntöttél, hogy inkább külföld?

Anita: Közel 6 évet dolgoztam az első munkahelyemen, nagyon fiatalon, 23 évesen kezdtem ott. Emlékszem, épp a szakdolgozatomat írtam, amikor egy újságban megláttam egy siófoki szálloda álláshirdetését. Housekeeping vezetőt kerestek. Bár úgy gondoltam, hogy a budapesti szállodában eltöltött 4 hónapos, HK gyakorlat kevés lesz ide, de úgy látszik, láttak bennem valamit, mert megkaptam az állást. Nagy kihívás volt, de szerettem és a kollégákat, főnökeimet is. Jó volt a csapat. 28 évesen váltottam. Monotonná, rutinszerűvé vált egy idő után a munka, itt volt az ideje annak hogy továbblépjek. Régóta szerettem volna kipróbálni magam külföldön is, de egyedül nem mertem belevágni. Ha a férjemet nem ismerem meg, szerintem Budapest felé veszem az irányt. Őt a munkahelyemnek köszönhetem, a kollégám volt. Igazából ő adta meg a kezdő lökést külföld felé. Mindketten motiváltak voltunk, jól beszéltük a nyelvet, ráadásul az idegenforgalomban tárt karokkal várták a külföldi munkaerőt, így belevágtunk. A pénzkereset volt az elsődleges szempont, a kalandvágy, más kultúra megismerése csak ezután jött a rangsorban. Most kérdezheted, hogy kétdiplomás középvezetőként miért nem volt elég az otthoni kereset. Még azt sem mondhatom, hogy akkoriban siófoki viszonylatban rosszul kerestem, pedig az idegenforgalom nem éppen a legmegfizetettebb terület otthon -hozzáteszem, itt sem- egyszerűen nem szerettünk volna rengeteg hitel visszafizetni. Valljuk be, ez azért elég motiváló tud lenni.

Kriszti: Ez tényleg így van! Szóval akkor jött a döntés és indultatok. Hol, hogyan és mikor kezdtetek kint?

Anita: 2008 telén kezdtük meg első téli szezonunkat Tirolban. Hausdame-t (szobalányok vezetője- a szerk.) keresett egy síhotel, a felvételi sikerült is. Pár hétre rá jelentkezett az igazgatónő, hogy a régi Hausdame-ja mégis visszamegy hozzájuk de mit szólnék egy helyettesi pozícióhoz. Elfogadtam. Párom a recepción dolgozott. Három szezont húztunk le ott. Borzasztóan kemény volt. Elszigetelve, 2300 méteren, heti 6 munkanap, nem voltam ehhez hozzászokva. És itt nem a munkára gondolok. A lelki része volt nagyon nehéz. A karácsonyok a család nélkül. Hogy csak Skypeon látom őket, hogy mindenütt hó van, amikor én nem is szeretem a telet, hogy ha vásárolni akarsz, le kell menni a hegyről mert amíg a szemed ellát, csak síhotelek és sípályák vannak. Őszinte leszek: csak a pénz lebegett előttünk és az, hogy muszáj kibírni. 2011 tavaszán váltottunk. Akkor azt mondtam, elég ebből az életből, éves állást keresünk. Felső-Ausztria egyik vezető szállodájába pályáztunk. Helyettes Hausdame-t kerestek és ebben a hatalmas szálloda komplexumban májusban kezdtünk. Olasz főnököm volt, nagyon szerettem, pedig sokan tartottak tőle. Borzasztóan maximalista és koncentrált a munkájában, nagyon jó volt vele dolgozni, talán mert valahol én is ilyen vagyok. Azóta is jóban vagyunk. Amikor évekkel később eljött hozzánk babanézőbe, elárulta, hogy az önéletrajzomon egyből megnézte, mi a horoszkópom és ő akkor már tudta, hogy nagyon jól fogunk tudni együttműködni.

Kriszti: Melyik ez az állatövi jegy, ami ennyire megbízhatóvá, kitartóvá tesz?

Anita: Bika vagyok. Az asztrológia téma engem is érdekel, már rövid ismeretség után elég jól be tudom határolni az embereket. 

Kriszti: Talán ez az együttműködés, emberismeret és a munka szeretete segít abban, hogy azért egy-egy munkahelyeden- ami nem szezonális volt- sok évig dolgoztál. Magyarországon és itt kint Ausztriában is van tapasztalatod. Hogy látod itt mennyiben más a hotelek világa, az emberek?

Anita: Dolgozni mindenhol kell. Ha ráadásul magasabb pozícióban is vagy -mindegy melyik országban élsz- megkövetelik a magas szintű teljesítményt. Külföldiként azért talán kicsit többet is le kell tenned az asztalra, mint ha osztráknak születsz. Meg kell küzdened az esetleges előítéletekkel, hiszen Kelet-Európa mégis csak Kelet-Európa nekik. Még ha ezt nem is feltétlenül fogják az arcodba mondani, azért bizonyos szituációkban, bizonyos emberekkel folytatott kommunikáció során érzed a levegőben. Ausztriában az első hotel, ahol dolgoztam, családi tulajdonban volt. A vezetők megpróbálták ezt a családias légkört megteremteni, az alkalmazottak számára is. Emberként tekintettek rád, akinek lelke is van, nemcsak láncszem voltál a gépezetben. Az igazgatónő nagyon sok figyelmet szentelt az alkalmazottaknak, én mondhatom, hogy "anyánk helyett, anyánk" volt. A második hotel szinte 100%-ban tartományi tulajdonban van. Az egyik vezető Thermenhotel Ausztriában, HolidayCheck Gold Awardos (vendégek véleménye alapján minősített, hoteleknek járó rangos díj- a szerk.), szóval nem kispályás. Itt csak egy láncszemnek éreztem magam a gépezetben, nem többnek. Kizárólag a teljesítmény volt a fontos. Havonta mistery checkek (Hoteleket ellenőrző szakember inkognitóban- a szerk.), ha nem megfelelően teljesített a részleged, jött azonnal a fejedre koppintás fentről. Dicséret nem nagyon volt, a jó teljesítményt magától értetődőnek tekintették. Itt volt arra is példa, hogy reggel 7-től este 7-ig bent voltam. Iszonyatos volt a nyomás, a burnout (kiégés a munkában- a szerk.) nem volt idegen szó a vezetők számára. Egy év után láttam, hogy hosszú távon lehet, hogy engem is ez fog fenyegetni, szó szerint szinte beleszakadtam a munkába. És mondom ezt úgy, hogy nagyon szeretek dolgozni. Szeretem a precizitást az élet minden területén, így a munkában is. De volt egy olyan pont, amikor azt éreztem, hogy ha beleszakadok sem tudom minden területen a maximumot nyújtani. Ekkor volt az az idő, mikor elérkezettnek láttuk a gyermekvállalást. Már régebben terveztük így, ketyegett az a bizonyos biológiai óra is, nekem meg szükségem volt már egy kis munkamentes időre. Minden a terv szerint alakult. 2013-ban megszületett a kisfiam, 2015-ben pedig a kislányom. Férjem kapott SAP (intergrált vállalatirányítási rendszer- a szerk.) állásajánlatot, ami Grazban volt. Döntenünk kellett. Borzasztó nehezen hoztam meg, hiszen engem várt vissza a munkahelyem, a kisfiam óvodába járt, a kislányomnak pedig megvolt a helye a bölcsiben. Azt tudtam, hogy a fentiek miatt szinte csak kényszerből mennék vissza a munkahelyemre és a páromnak is itt van a lehetőség a váltásra. Úgyhogy költöztünk Grazba. Úgy gondoltuk, ha egyszer már sikerült megszabadulni Tiroltól, Magyarország felé vesszük az irányt. Így most kicsit több mint 2 óra alatt a Balatonnál vagyunk. A költözés két kicsivel nagyon nehéz volt, november végén 3 teherautóval költöztünk, ahhoz képest, hogy 2011-ben egy kocsinyi holmit vittünk csak magunkkal. A kisfiamnak szerencsére már februártól lett helye az óvodában. A kislányommal még itthon vagyok, szeptemberben kezdi meg az óvodát, utána szeretnék én is megint munkába állni. Kerestek meg szállodalánctól egy Hausdame pozícióval, de kb. 1 óra lenne csak az út oda, plusz 40 órás munkát két kicsi mellett nem tudnék elvállalni. Az eddigi munkám során elég sok irodai feladatom is volt, szeretnék ilyen jellegű munkát találni, de nem az idegenforgalomban. Család mellett már arra vágysz, hogy a hétvégéid és az ünnepnapok szabadok legyenek.

Kriszti: Most, hogy otthon vagy a gyerkőcökkel, hiányzik a munka? Gondolsz rá?

Anita: Igen, eszembe jut, hiányzik mert szerettem és rengeteg olyan sztorink van, amit ha felemlegetünk sírunk a nevetéstől.

Kriszti: Kérlek mesélj pár ilyet, nagyon kíváncsi vagyok!

Anita: A siófoki szállodában állandó babaágy mizéria. Abból sosem volt elég, főleg nyáron. Ilyenkor listát vezettem, melyik nap honnan jön ki babaágy -elutazós szoba miatt- és hova kell majd betenni, melyik az a szoba, ahová új vendégek érkeznek. Egyik este 22 óra körül felhív a recepciós, hogy az egyik szobából a kedves vendég telefonált, hogy letenné a gyereket aludni, de eltűnt a saját babaágya. Voltak a szállodának, a dolgozóknak fenntartott szobái, éppen ott voltam, így azonnal tudtam intézkedni. Gyorsan felhívtam azt a szobalányt amelyik aznap takarította a szobát, ő közölte, hogy a napi takarításnál talált a függöny mögött összecsukva egy babaágyat, úgy gondolta, hogy a vendég már nem használja, úgyhogy kivitte és egyúttal betette abba az érkező szobába, ahová oda volt írva, hogy a vendég kérte. A papíromon láttam, hogy még van egy plusz kiságy. Nagyon ciki volt a helyzet, a vendég saját babaágya egy másik szobában volt, benne egy másik gyerekkel. A recepciós felhívta a vendéget, hogy ragaszkodnak-e a saját ágyukhoz, mert abban egy másik gyerek az igazak álmát alussza. (nevet) Elkészítettem a szállodai babaágyat és egy üveg borral a kezemben, sűrű elnézéseket kérve vittem fel nekik. Nagyon kedvesek voltak és elnézőek.

Kriszti: Mázli, hogy jól fogadták a helyzetet. Vannak furcsa vendégek is, nem mindig szerencsés a helyzet.

Anita: Furcsa?? Az nem kifejezés. A siófoki szállodában, az ágyon volt ágytakaró. Gondolhatod, hogy nem kispárna méretű, hanem az az igazán nagy és vastag fajta. Volt egy eset, amikor hívott a szobalány, hogy az elutazós szobába sehol nem találja az ágytakarót. Azért ezek nem két fillérbe kerülnek. Azonnal hívtam a vendéget, akik mikor bemutatkoztam, egyből azzal kezdték, hogy véletlenül!! elcsomagolták, de mindjárt hozzák vissza. (nevet)

Kriszti: Azt a mindenit, nem semmi! Kíváncsi lettem volna az arcára, mikor visszahozza. Akkor a munka mellett mindig volt valami izgalmas dolog. Milyen nemzetiségű emberek jöttek általában a szállodába?

Anita: Változó. Tirolban főleg az osztrák, német, holland, angol, román, orosz vendégek voltak, magyarok csak elvétve mert viszonylag messze van. Ide általában a pénzesebb vendégek jöttek. Nem akarok elemezni egy népcsoportot sem, viszont azt megjegyezném, hogy lehet közhely, de nagyon igaz, a pénzhez nem mindig társul intelligencia és igényesség sem.

Kriszti: Ez egy nagy igazság sajnos. Akkor sok emberrel találkoztál. Így most már tudsz különbséget tenni a nemzetek között. Milyennek látod az osztrákokat? Azért már régebb óta velük dolgozol.

Anita: Ahogy én látom, nagyfokú nemzeti öntudattal rendelkeznek. Szeretem, ahogy ünnepelnek, hogy büszkén viselik a Trachtent (népviselet- a szerk.) Ilyet Magyarországon nem látsz, csak ünnepek alkalmával. És ott sem a hétköznapi emberek viselik, hanem általában valamilyen ünnepség fellépői. Most eszembe jutott, hogy jó pár évvel ezelőtt, egy erdélyi utazásunk alatt, vettem egy székely inget Korondon. Volt alkalmam több koncerten is viselni, és mérhetetlenül büszke voltam rá. Ausztriának sok iparágban szüksége van a külföldi munkaerőre, ugyanakkor - ha barátkozásról van szó - az osztrák emberek nem feltétlenül nyitnak feléd. Egy nagyvárosban sokkal befogadóbbak, nyitottabbak, mint egy kisebb településen. A németeket én sokkal elfogadóbbnak gondolom. Azonban - és ezt személyes tapasztalatból mondhatom -, ha te is megteszed a kezdő lépéseket feléjük és látják rajtad, hogy "integrálódni" szeretnél, le tudod bontani azokat a falakat. Én alapvetően nyitott vagyok mindenre és mindenkire. Szívesen elegyedek szóba a játszótéren anyukákkal, a kisfiammal sokat jártunk Spielgruppe-ba (játszócsoport- a szerk.), Kindergottesdiensten (gyermek istentisztelet- a szerk.) is voltunk már, egyedüli külföldiként. Sok anyuka nem mer lépni, nem meri osztrák társaságba vinni a gyerekét, mert félnek a kirekesztéstől. Azt mondom, mi vagyunk egy idegen országban, nekünk kell megtenni a kezdő lépést. Persze aláírom, hogy annak, aki nem beszéli a nyelvet, százszor nehezebb boldogulni ezen a téren is, hiszen a nyelvi akadályokat is le kell küzdenie.

Kriszti: Lehet azért nem mernek a magyar anyukák lépni mert elutasítást kapnak? Nem egy helyről hallottam ezt. Kedvesek voltak velük az osztrákok, de megtartják a három lépés távolságot. Nem így gondolod? Lehet mert ők könnyebb helyzetben vannak, ez a hazájuk, itt a családjuk.

Anita: Anyának lenni nem könnyű Ausztriában. Magyar anyának, segítség nélkül meg még nehezebb. Amíg nem volt gyerekem, én sem értettem, miért van annyi Teilzeit-os (részmunkaidő- a szerk.) nő Ausztriában. Amióta viszont 2 kisgyermekem van, elképzelhetetlen számomra, hogy amíg kicsik, teljes állásban dolgozzak majd. A kisfiam kb. 2-3 hetente beteg, valamit mindig összeszed az oviban. Nálunk nincs itt nagyszülő, aki azonnal bevethető lenne, és annyi szabadság sincs, hogy meg tudd oldani belőle. Persze van Pflegeurlaub (ápolási szabadság- a szerk.), lehetsz papíron te is beteg, ha másképp nem megy. Én személy szerint nem vagyok az az ember, aki hazudozni akar és elég lojálisnak is tartom magam, tudom, hogy 2 kicsi mellett, segítség nélkül nem tudnék 40 órás munkát elvállalni. Itt a gyerekek bölcsis, ovis ellátása sincs megoldva sok helyen. Ahonnan elköltöztünk, a bölcsi minden nap 15 órakor zárt, pénteken 14-kor!! Teljes állás elképzelhetetlen, hacsak nincs nagyszülő, családtag, babysitter a közelben, vagy a párod nem műszakban dolgozik - esetleg te is -, vagy nincs egy kikezdhetetlen immunrendszerű gyereked. Persze meg lehet próbálni.

Kriszti: Alapjában véve jól érzitek itt magatokat ugye? Amiket elmondtál ez jön le nekem. Jó munkahelyek, boldog család? Erre számítottatok mikor kijöttetek? Változtatott rajtatok a külföldi lét?

Anita: Alapvetően jól érezzük magunkat. Sok különbség van Ausztria és Magyarország között, az anyagi részére most nem térnék ki, hiszen azt mindenki tudja. Ha nem is fényévek de jó néhány év biztosan van közöttük. Persze ennek is megvan a magyarázata. Történelemben, politikában, gazdaságban keresendő. Vannak azonban más természetű, bosszantó különbségek is, amiket főleg akkor érzékelek, ha hazamegyünk. Utálom, amikor otthon bemegyek egy boltba és az eladók olyan fejet vágnak, mintha a Marsról jöttem volna, épp, hogy azt nem kérdezik meg, mit keresel ott. Nem köszönnek, nem mosolyognak,- tisztelet a kivételnek- pedig egy mosoly semmibe nem kerül és ezt nem lehet arra fogni, hogy motiválatlanok az emberek otthon. Szeretem, hogy Ausztriában az orvosok kezet fognak, velem eddig itt mindegyik kedves volt, nem érzékeled az alá-fölérendeltséget. Mondhatnád, hogy persze, mert itt ők is jobban meg vannak fizetve, de valljuk be, azért nemigen ismerünk otthon sem sok ágrólszakadt orvost. Tehát nem ezen múlik. Jó, hogy itt nem szaladsz bele folyton a bürokrácia útvesztőibe, a hivatalos dolgokat eddig mi mindig gyorsan el tudtuk intézni. A negatívumokat, amiben Ausztria "elmarad" Magyarországtól, főleg azóta látom, amióta anya lettem. Hogy kevés a hely a bölcsikben, ovikban, hogy elég szabad szemléletben nevelnek, hogy az óvónéni bizony nem "tyúkanyó", hogy nincs sem anyák napja, sem farsang úgy, ahogy otthon. Hogy te is ott lehess és lásd a gyerekedet, megkönnyezd az első próbálkozásait, amikor egy megtanult verset próbál előadni. Hiányzik, hogy én nem élhetem át azt, amit az anyukám átélhetett, amikor én jártam óvodába.

Kriszti: Sokan mondják, hogy itt mások a szokások az ovikban, bölcsikben. Ezt sajnos nem lehet összehasonlítani az otthoni megszokott dolgokkal. Gondoltatok arra, hogy ennyi év után hazamentek? Vagy lehet egy másik ország lesz a célpont? 

Anita: Más országba semmiképp nem megyünk már, azért annyira nem vagyunk kalandvágyóak, főleg nem két kisgyerekkel. (nevet)  A célt, amiért kijöttünk, már sikerült megvalósítani, a következő kérdés az, hol lesz az otthonunk. A szívem Magyarországra húz a családhoz, barátokhoz, ha innen megyünk, biztos, hogy hazafelé vesszük az irányt. Még pár évet adunk magunknak itt, annyit, hogy a kisfiam elérje az iskolás kort. Onnantól kezdve már nem szeretnénk sehova sem rángatni, így látjuk jónak. A kérdés, hogy munka terén nálam hogy alakulnak majd a dolgok és mennyire sikerül itt kialakítani az életünket úgy, hogy meggyőződésből mondjuk: igen, itt akarunk élni, mert itt jobban érezzük magunkat.  Lehet, hogy sokan most elítélnek érte, de én nem azt tartom szem előtt, hogy azért maradjunk, mert a gyerekeknek majd itt mennyivel jobb és könnyebb lesz. Ez az egy életünk van - ha minden igaz -  és azt szeretném a lehetőségekhez mérten boldogan leélni. A gyerekeknek is meglesz a lehetősége - ha élnek vele vagy küzdenek érte -, hogy ha akarnak, változtassanak az életükön. 

Ausländerin a Facebookon is!