Kati egy ízig-vérig magyar menyecske, aki férjével Szombathelyről vágott neki Ausztriának. Tanult újságírást, volt német tanár, dolgozott a reklám világában is, ma pedig csodaszép kézműves termékek kerülnek ki a keze közül. Folyamatosan pörög, gyerekeket nevel, süt-főz, meseszép dolgokat készít, a Rosa&Grau megálmodója és azon dolgozik, hogy vállalkozása egyszer ismert márka legyen.

Egy családi keresztelőre kerestem egyedi ajándékot és a sors, -no meg a Facebook- :) Katit sodorta az utamba. Azonnal odavoltam a menő cuccokért és így 'szóba' elegyedtünk. Azóta tartjuk a kapcsolatot, hol a termékek, hol pedig valami közös téma miatt. Kedves, nyitott nőt ismertem meg benne, aki nyíltan mesélt arról, hogy egyszerű volt elhagyni a Magyarországot -hiszen kis időre terveztek- de azt még mindig nem tudta feldolgozni, hogy már nem mennek vissza. Nem panaszkodik, jól megvannak, két helyes gyerekkel, van egy saját házuk amit folyamatosan szépítgetnek. Magyarország a hazájuk, de már itt van az otthonuk. 

Kriszti: Azt vallod magadról, hogy ízig-vérig magyar menyecske vagy. Ez mit takar?

Kati: Pörgős, hangos, zajos csaj vagyok :) Imádom a zenét, a magyar népzenét. Az oviban a főnökasszony mondta, minket nagyon bír. Bemegyünk, folyamatosan beszélünk, vidámak vagyunk.

Kriszti: Az látszik! Sugárzik belőled az életöröm, nagyon sok mindent csináltál régen. Mesélnél arról, hogy mielőtt kiköltöztetek volna, mivel foglalkoztál?

Kati: Szombathelyen éltem 25 éves koromig . Sokáig újságíró akartam lenni de a főiskola első félévében rá kellett jönnöm, ez nem az a világ... így maradt a másik szakom, a német. Diploma után tanítottam egy évig. Először egy munkanélküli csoportom volt, amit imádtam! Én voltam a legfiatalabb. Aztán nyelvsuliban, ahonnan az akkori MSZOSZ-hez (Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége) kerültem, egy Ausztriával közös projekt keretén belül. Ennek az egy évnek azóta is hasznát veszem!

Kriszti: Így jött Ausztria?

Kati: Nem. Igazából Ausztria is egy véletlenül meglátott újság hirdetés miatt került képbe. A férjem úgy jött ki, hogy egy kukkot sem beszélt. A főnöke látott benne valamit, hiszen akkor még engedély is kellett és megkapta a munkát. 2007-ben jöttem utána, aki akkor már 3 éve itt dolgozott, Auersthalban fogtechnikusként. Az idei év jubileumi, 20 éve együtt, 10 éve házasságban és 10 éve immáron Ausztriában.

Kriszti: Az akkor nem tegnap volt. Ezek szerint maradtok? Így volt tervezve?

Kati: Nem. Úgy gondoltuk, esküvő után pár év max. és megyünk haza. Majdnem vettünk egy lakást is Szombathelyen de pár hozzánk eljutott infó miatt vissza mondtuk.

Kriszti: Mikor kiköltöztél, akkor a te németeddel gondolom könnyen találtál munkát, igaz?

Kati: Fél évig kerestem munkát, pedig a nyelvtudásom megvolt. Nagyon megviselt. Aztán annál nagyobb szerencsém lett, hiszen szuper csapatba kerültem. A reklám világába csöppentem. Német tv csatornák, osztrák reklám idejét adtuk el. Nagyon szerettem itt dolgozni. Nem volt könnyű, az első fél évben vért izzadtam. Én, aki ötösre diplomázott, úgy éreztem, ezt a nyelvet nem értem. 'Ez nem német, ezek itt valami más nyelven karattyolnak'. Aztán persze idővel belejöttem és sokat tanultam. Egy-egy extra, új szónál meg Google volt a barátunk. Emlékszem, mikor azt kerestük, milyen a tyúkgomba, mert sehogy se bírtam elmagyarázni a kollégáknak. :)  Most Magyarországon, egy osztrák hölgy azt kérdezte, hol tanultam meg ilyen jól magyarul.

Kriszti: Hú, ez aztán egy hatalmas bók! Végül maradt Ausztria, megvolt a munka is. Úgy tűnik minden összeállt körülöttetek.

Kati: Igen, aztán pár év után jött a pofon, miközben én arról ábrándoztam, hogy milyen fantasztikus lesz Szombathely Fő terén a babakocsit tolni, a férjem közölte, ő nem akar hazajönni. Darabjaimra hullottam. Életem legnagyobb csatáját vívtam meg magammal. Nem akartam hétvégi apukát, hétvégi férjet és nem akartam osztrák gyerekeket de tisztában voltam vele, hogy semmi értelme nem lesz, ha mi otthon, a férjem itt. Ő hajthatatlan volt, én pedig csak nagyon lassan békéltem meg. Ha egyáltalán megbékéltem. Most, hogy Ármin iskolás lesz, újra sajog a szívem, hogy járhatna a vízilabda osztályba, hogy vihetném őket a Kressz parkba és nem kellene a nyelvvel küzdenie. Évekig tudatosan elutasította a németet.

Kriszti: Miben nyilvánult meg az elutasítás?

Kati: Egyszerűen nem volt rá nyitott és később mondta is, nem akar németül beszélni. Ez miattam volt, nyilván érezte rajtam is, hogy nekem mennyire nehéz az ittlétet megszokni. Egy éves korában vettük a házat, onnantól biztos volt, hogy maradunk. Ezt az érzést a mai napig nem tudtam elengedni. Az igazi törés a suliba beiratkozás volt szerintem. Kellett jó két év, hogy ne legyen elutasító. Most már fel tudja fogni, hogy ez egy idegen nyelv és neki nem megy. Ezekből jöttek régebben a gátlások. 

Kriszti: Talán lassan oldódnak benne a dolgok.

Kati: Igen, nagyon remélem, hogy így lesz!

Kriszti: Mikor tudatosult benned, hogy maradtok. 

Kati: Szerettem volna a magam ura lenni. Az egyik szerelmem a varrás. Kézműves vállalkozó vagyok, több mint egy éve. Újabb és újabb terveket valósítok meg, igyekszem egyedit alkotni. Hátizsákok, táskák, takarók, Quiet bookok kerülnek ki a kezem közül. Ismerkedem a Patchwork világával is. A fiúk is egyre ügyesebbek, bevállaltunk két nap délutáni ovit is. Bizakodom, hogy sikerül minél több mindenkivel megismertetni a munkáim ️.

Kriszti: Hol találkozhatunk a termékeiddel? 

Kati: A Facebookon hirdetem őket, ott találkozhat az érdeklődő velük és akik már rendeltek tőlem, azok tovább adják a hírem. :) 

Kriszti: Akkor a varrás által végül megtaláltad önmagad. Ha visszatekintesz erre a 10 évre, akkor hogy látod magad? Változtál?

Kati:  A külföldi évek alatt leginkább a két országról változott a véleményem. Ausztria sem a földi paradicsom és Magyarország sem olyan rossz hely. Sok dologban nyitottabbak, lazábbak, ami hol előny, hol meg a falra mászom tőle. A látásmódom sokat változott, leginkább a gyereknevelés terén. Most már nem vágyom mindenáron külföldi nyaralásra. Nekünk a Balaton, az A BALATON marad. Igyekszünk megmutatni a hazánkat a fiúknak, hacsak apránként is. A szívem mindig húz de már nem megyünk haza. Két kezünkkel építettük fel amink van. 

Kriszti: Ezt a környezeted is látja. Hogy állnak hozzátok az osztrákok? Milyennek ismerted meg őket?

Kati: Érdekes módon engem itt soha nem ért semmi negatívum. Ettől függetlenül az osztrákok nagyon zárkózottak. Bezárják köreiket. Nem járnak játszótérre. Aztán ott vannak a dámák, akiknek bejárónője van és életükben nem főztek a családnak ebédet. Kevesen dolgoznak teljes munkaidőben.

Kriszti: Igen, ezt már mástól is hallottam. De akkor mit csinálnak a nők, ha nem dolgoznak annyit és még otthon sem csinálnak sok mindent? Ennyivel másabb itt nekik? Neked könnyebb a helyzeted?

Kati: Én nem érzem, hogy könnyebb dolgom lenne itt, mint otthon. Sőt! Amit már beszéltünk ugye, hogy nincs segítség, aki bármikor ugrik, nincs ingyenes ovi, suli. Sokan azt gondolhatják ez panaszkodás. Pedig nem, csak a tények! Igyekszem helyt állni. Imádok finomakat az asztalra tenni, aztán begyűjteni a bókokat. Magam sütöm a kenyeret, kalácsot. Nem egyszerű a helyzet, találni egy jó állást és segítség nélkül a gyerekeket is megoldani. Még nem tudom mit hoz a jövő.  Még gondolkodunk, hogy legyen a továbbiakban. Folyamatosan agyalok, mi lenne a legjobb, szeretném megtalálni a balanszot, a munka és a család között. A család biztonsága, lelki háttere, pillére én vagyok. Az anyagi egyelőre a férjem. Próbálok egy jó állást találni, de addig is amikor időm engedi varrok. Nagy álmom, hogy idővel a Rosa&Grau ismert márka lesz.