Éva 53 éves. 10 évvel ezelőtt hozta meg a döntést, hogy elhagyja Magyarországot és külföldre költözik. Azt mondja, ez volt élete egyik legjobb lépése. Nem volt egyszerű a kezdet, de Éva nem is az a fajta, aki könnyen feladja.

Mióta egyre többen olvassák a blogomat, volt pár megkeresésem. Olyan hölgyek, akik az életükről akartak mesélni. Éva történetén megakadt a szemem és mindenképpen szerettem volna vele beszélgetni. Hogy miért? Mert nem a 20-30 éves korosztály ő, aki szerencsét próbál külföldön, majd alakul a dolog, esetleg könnyen vált, hanem az a nő, aki 40 év fölött, egy lapra tett fel mindent és bejött neki.

Kriszti: Soha nem volt az benned, hogy ennyi idősen már nem akarsz lépni?

Éva: Megfordult a fejemben, nem volt könnyű, de éreztem magamban erőt és energiát, tudtam, hogy meg kell próbálnom.

Kriszti: Egy ilyen döntés sokakat meglephet, mit szólt a környezeted?

Éva: Volt egy-két szkeptikus az ismeretségi körömben, de a legtöbben támogattak. Ezek a barátok megmaradtak a mai napig, akik pedig nem hittek bennem, szépen lassan elkoptak mellőlem.

Kriszti: Nem mondták soha, hogy neked könnyű, mert a férjed osztrák?

Éva: Inkább egy jó érvként hozták fel. Azt tanácsolták, hogy induljak el, hiszen így ketten sokkal egyszerűbb lesz, főleg, hogy jól tudjuk a nyelvet.

Kriszti: A legnagyobb előnnyel indultatok, mióta tudsz németül?

Éva: Szombathelyen születtem. Apukám a lovasiskolában dolgozott, sok osztrák járt oda és együtt tanultunk németül, én privátban is. Megboldogult Nagyikám mindig azt mondogatta 'Sosem tudod mikor lesz rá szükséged'. Milyen igaza volt... Igazából a férjemtől tanultam meg rendesen németül. Az alapok természetesen megvoltak, de más egy tanult és egy beszélt nyelv. Az írásbeli részével a mai napig gondom van.

Kriszti: Amíg nem költöztél ki, mit dolgoztál Magyarországon? Mi a végzettséged?

Éva: Először Gyors- és Gépíróit végeztem, építőiparban voltam Adminisztrátor, majd a gyerekek születése után a kórházba kerültem, ahol elvégeztem a sulit! Tulajdonképpen innentől kezdve, a mai napig az egészségügyben tevékenykedek.

Kriszti: Akkor itt kint Ausztriában is ilyen munkát kerestél? Hogy indult a tervezgetés, mielőtt elindultatok?

Éva: Férjemet 1996-ban ismertem meg Szombathelyen. 2000-ben házasodtunk össze. Mivel ő 25 évvel idősebb mint én, mindig hazavágyott. Egy ideig Magyarországon élt, de aztán úgy érezte, jobb lenne már otthon. 2006-ban egy nagyon jó baráti család szólt, hogy vigyázni kéne egy nénire, elvállalom-e? Én vacilláltam, mert a fiam még akkor középiskolába járt. Azt mondtam, ha végzett, indulhatunk. Kivettem fél év fizetetlen szabit, gondoltam, addig csak eldől, hogy maradunk-e, vagy visszamegyünk. Október 7-én útnak indultunk Kärntennek, de a sors fintora volt, hogy aznap este meghalt a néni, akit gondoznom kellett volna. Hirtelen millió gondolat volt a fejemben.Most mi lesz?. Hogy lesz? Szerencsénk volt, hogy 2 hétig maradhattunk a lakásban, közben minden erőnkkel albérletet kerestünk. Az ismerőseink segítségével sikerült is elfogadható áron találni. Na igen, ez megvolt, de mi lesz velem? Mindig is ápolónő voltam, pénz nélkül, azaz a férjem nyugdíjából nem tudtunk volna megélni. Találtam egy Kinderhotelt, ott kezdtem el dolgozni. Délelőtt a szobákat takarítottam, délutántól-éjjelig a konyhán dolgoztam. Akkor kerestem 1800 euró-t. Nekem ez hihetetlen volt az otthoni 75.000 Ft-os fizetésemhez képest.

Kriszti: Akkor ez egy nagy változás volt az életedben, főleg ennyi munkával. Meddig csináltad?

Éva: Másfél évet voltunk Kärntenben, közben a szüleim betegesek lettek, megbeszéltem a férjemmel, hogy menjünk közelebb a határhoz, hogy sűrűn tudjak hazajárni. Szabadnapomon hazajöttünk. Szerencsénk volt mert Mannersdorfba, a kőszegi határhoz közel találtunk egy kiadó házat. Még aznap le is fixáltuk. Pár hét múlva költöztünk. De ott voltam, hogy megint munka kellett. Bementem az AMS-be (osztrák munkaügyi hivatal- a szerk.), hogy segítsenek, szeretnék a szakmámban dolgozni. Sajnos Bécsben nem fogadták el az egészségügyi végzettségem, mert nem volt hozzá érettségim, meg nem mostanában végeztem. Az AMS-be normális ügyintéző volt, mondta, hogy szeptemberben indul segédápolói tanfolyam, próbáljam meg, felvételizni kell. Azonnal jelentkeztem! Júliusban volt a felvételi, 3 fokozatban és felvettek. Egy évig tanultam ingyen és még munkanélkülit is kaptam. Jelesre vizsgáztam! Három helyen voltunk gyakorlaton, kórházban, szociális otthonban és mobil házi ápolásban.

Kriszti: Hihetetlen vagy! Gratulálok, sokan nem ilyen kitartóak!

Éva: Nem volt egyszerű, de nagyon szerettem volna a szakmámban dolgozni. Úgy gondolom, hogy minden tanulásnak és felkészülésnek megvan az eredménye. És eljött számomra is a happy end. Második napon, mikor a házi ápolás gyakorlatom volt, az oktató odajött hozzám és azt mondta: 'add be a jelentkezésed ide, beszéltem a direktorral, mondtam neki, hogy te mindent tudsz, fel vagy véve'! Nagyon boldog voltam, 20 év egészségügy volt a hátam mögött, nekem már nem nagyon lehetett újat mutatni (nevet). Aztán sajnos jött megint a következő probléma, nem volt jogosítványom, ami egy feltétele ugye a mobil házi ápolásnak. 

Kriszti: Úgy látszik az élet mindig állít eléd egy megoldandó feladatot.

Éva: Igen, de valahogy mindig sikerül kihoznom belőle a legjobbat! Itt is ez volt. Augusztus 27-én vizsgáztam a nővérképzőben, szeptember közepén kezdtem a jogsit Magyarországon. A legfontosabb tényező mégis az volt, hogy a cég, fél évig fenntartotta nekem a helyet, mert annyira szerették volna, ha ott dolgozom. Február 1-én kezdtem náluk. 2010 óta a Burgenländische Hilfswerk-nél dolgozom, mobil házi ápolásban, segédápolóként. Most júliusban megyek egy 2 napos továbbképzésre, ápolási asszisztens leszek.

Kriszti: Elképesztő, hogy így megbíztak benned és ennyire szükségük volt a szakértelmedre, ez nagyon jó dolog! Mennyire más az itteni munka, mint Magyarországon volt?

Éva: Hogy miben más itt dolgozni? Nyugalom van, közvetlen, családias környezetben vagyok. A kis öregek itt a határ mellett szeretik a magyar nővéreket, mert beszélhetnek magyarul. Reggel 7-kor indulok általában 5-6 betegem van, dél körül itthon vagyok, gyors főzés, vagy csak felmelegítés, házimunka, majd esti szolgálat és bezuhanok az ágyba! Fárasztó, de szeretem csinálni, nyugis. Ha szabadnapos vagyok, mindig van valami program, általában lemegyünk a szüleimhez Szombathelyre, vagy épp csak heverészünk, Lisa kutyusommal foglalkozunk. Nagyon jól érzem magam, mindent a saját erőmből értem el, amit csak lehetett és itt nem csak a tanulásra, szakmai dolgokra gondolok. Van házunk, autónk, megengedhetünk magunknak sok mindent, tudom a szüleimet támogatni és ami nagyon fontos, hogy nincs stressz!

Kriszti: Akkor úgy néz ki, kerek az életed. Így van?

Éva:  Igen, így van. Egy dolog viszont fáj nagyon, hogy ritkán látom a gyerekeim, unokáim, mert messze vannak, de van az internet, így könnyebb elviselni. Két felnőtt korú gyerekem van, akik szintén itt kint élnek, Orsi Tirolban, Zsolti 1 éve tovább ment Svájcba. Három gyönyörű unokám van, akik itt kint születtek! 

Kriszti: Akkor az egész családod megtalálta itt a helyét. Úgy érzed befogadtak? Milyennek látod az osztrákokat?

Éva: Nekem soha senkivel nem volt gondom, mindenki, mindenhol elfogadott. Alkalmazkodtam, hiszen én jöttem idegen földre. Nagyon sok a barátunk, ismerősünk, hivatalos ügyeket mindig egyedül intéztem, mindenki ismer. Az osztrák nők viszont számomra néha furcsák. A mi környékünkön úgy látszik Kánaán van, itt egész nap a kávéházakban ülnek, nem dolgoznak, nem értem, hogy csinálják? Azt látom igénytelenek magukra, természetesen tisztelet a kivételnek.

Kriszti: Akkor ezek szerint az osztrák nőknek itt könnyebb a dolguk?

Éva: Szerintem ez nem nemzetiség, hanem beállítottság kérdése. Ha az ember talpraesett, mindent elérhet! Én már csak tudom (nevet). Én megtaláltam itt önmagam és maradunk Ausztriában. Itt az életünk, itt a jövőnk, itt leszek nyugdíjas, ha megérem. Haza már soha nem megyek...