Fiatal és csinos. Négy nyelven 'él'  egyetemen tanít, két gyermek anyukája és a Lean In Femspace, Bécsben élő magyar női csoport alapítója. Ő maga a nyüzsgés, lendület és lelkesedés helytartója, aki pillanatok alatt kisugárzásával betölti a teret. Szerinte nincsenek kifogások, csak megoldandó problémák, úgy érzem ő aztán tudja miről beszél, hiszen a munka és család között, kiválóan lavírozva éli bécsi mindennapjait.

fotó: Varga Nóra www.vargaphoto.com

Nagyon vártam a találkozót, ugyanis már február óta valami mozgolódik a levegőben. A Lean In Femspace, női csoportjának létrejötte engem is lelkessé és izgatottá tett. Azonnal csatlakoztam és mikor blogolni kezdtem, egyből tudtam, Tóth Erzsébet Fannival beszélgetnem kell. Naptára mindig tele, de ahogy felszabadult egy kis ideje, azonnal szólt . Igazán autentikus módon a Stephansdom előtt találkozunk. Amint kezet fogunk, szinte egyszerre mondjuk, most már tudjuk, honnan volt ismerős az arcunk egymásnak és mint kiderül a baba-mama jógán anno mozogtunk együtt. Vidám és kiegyensúlyozott, azonnal feloldódunk és egy pillanatig sem kételkedem abban, hogy jó interjú alanyom lesz. 

Kriszti: Azt hittem babakocsival jössz. Én ilyenkor csak a kislányommal tudok közlekedni. Remélem Liza most is együttműködő lesz, kicsit tovább alszik és hagy minket beszélgetni.

Erzsébet: Most éppen gyerkőc nélkül vagyok, de ne aggódj, én a kisebbik lányomat viszem magammal az egyetemre. A főnököm rugalmas és mivel én osztom be az óráimat, előre szóltam, csak úgy vállalom a tanítást, ha ez megoldható. Így ilyenkor, oda is babakocsival közlekedek. A kollégák már megszokták. (nevet)

Kriszti: És akkor viszed magaddal az órákra is?

Erzsébet: Nem, hanem a férjem ezeken a napokon előbb jön el a munkahelyéről és az egyetemen az irodámban vigyáz a kislányomra. Nagyon jól elvannak, én meg nyugodtan taníthatok.

Kriszti: Oh, ez baromi szuper, szerencsés vagy, hogy így össze tudtátok hozni a dolgokat. Azért ez nem egyszerű dolog. Kell ehhez a főnököd alkalmazkodása és a férjed segítsége is. 

Erzsébet: Igen, így van, ez egy szerencsés helyzet, próbáltam úgy alakítani a dolgokat, hogy mindenkinek jó legyen.

Kriszti: Így külföldön nem mindig könnyű, de ahogy látom rajtad kiegyensúlyozott vagy. Mindig is így volt ez? Mesélj kérlek arról az időszakról, mikor döntöttetek, hogy Bécsben éltek majd.

Erzsébet: 2008-ban jöttem ki doktorálni, a férjem akkor még csak a barátom volt és a Műegyetemen doktorált Budapesten. Neki sokat kellett ott lennie. Én azt mondtam: 'jó, Budapesten lakom vele, viszont ingázni fogok'. Az volt a szerencsém, hogy az egyetemen tömbösítve voltak az órák. Kijöttem mondjuk egy huzamban 6 napra, aztán hazamentem, majd megint jöttem konzultálni a témavezetőmmel. Négy évig ingáztam, úgy, hogy Budapesten volt egy kutatói állásom mellette, mert hát ugye valamiből finanszírozni kellett a tanulásomat, utazásokat.

fotó: Varga Nóra 

Kriszti: Miből doktoráltál?

Erzsébet: Pszichoterápia tudományból, de nem vagyok pszichoterapeuta, Társadalomkutatóként szoktam definiálni magam, mert a munkám a kutatás és a kutatásmódszertan oktatása. 2012-ben, a doktori védésem előtt nem sokkal az egyetem rektora felajánlott számomra egy kutatói állást. Fergeteges év volt ez: egy hónapban lettem doktor és feleség is.

Kriszti: Hú, gyorsan történtek a dolgok.

Erzsébet: Igen, eszméletlen hónap volt! (nevet)

Kriszti: Tehát a Ti évetek 2012. Hogy éltétek meg a költözést?

Erzsébet: Igen, akkor költöztünk ki Bécsbe. Férjem nem tudott németül, pár hónap alatt gyúrta fel magát a nyelvből, hogy tervező mérnökként tudjon elhelyezkedni. Augusztus végén kezdtem el kutatni az egyetemen. Ez egy sima kutatói pozíció volt, és októberben szóltak, hogy lenne egy fél tantárgy, mert kiesett egy kolléganő és hogy elvállalom-e? Egy idősebb professzorral dolgoztam együtt, ő csinálta az előadást én a szemináriumot és megörököltem 1-2 tantárgyat. Fokozatosan átvettem a kvalitatív kutatásmódszertani tantárgyakat, s oktatom most már őket alapképzésben, mesteri és doktori szinten is.

Kriszti: Kik tanulják ezt?

Erzsébet: A Sigmund Freud Egyetem Pszichoterápia karának nemzetközi részlegén dolgozom, így főképp külföldieket oktatok, s a nemzetközi doktori iskolát koordinálom. Nálunk az oktatás nyelve az angol. Rendkívül érdekes és változatos ez a munka. Kicsivel több mint 60 diákunk van. Körülbelül 12 professzor a bázis, de rendszeresen vannak külföldi vendégoktatóink is.

Kriszti: Akkor ez nagyon izgalmas, hiszen folyamatosan változik a közeg. Egy adott állás, adott helyen, de mégis új impulzusok érnek, rengeteg embert és kultúrát megismerhetsz ezáltal.

Erzsébet: Igen és érdekes, hogy pont pár napja gondolkoztam azon, hogy én elértem azt amit szerettem volna. Befejeztem a gimnáziumot Szlovákiában és Hollandiába elnyertem egy ösztöndíjat az egyetemre, és én akkor annyira belekerültem a nemzetközi nyüzsgésbe, pörgésbe, hogy én azt mondtam nekem ez kell, mert ez nagyon jó. Aztán visszamentem Budapestre és ott tanultam. A CEU-n ismertem meg a férjemet és így Pesten maradtam még 5 évet. Valahogy mindig vonzottam magam köré ezt a nemzetköziséget. Több, mint 30 országból vannak diákjaim, de például a három diák, akikkel a kutatásaikon témavezetőként együtt dolgozom Kenyából, Indiából és Írországból jöttek.

Kriszti: Ez tényleg a vonzás törvénye. Ezt szeretted volna és így is történt. Nagyon jól alakultak a dolgok. Férjednek is így ment? Mert nem mindenkinek egyszerű váltani és új életet kezdeni egy másik országban. Itt most Te voltál az, aki kapott egy lehetőséget és a férjed követett. Ő hogy élte ezt meg?

Erzsébet: Nehezebben. Én Budapesten egy kutatóintézetben nemzetközi projekteken dolgoztam, ahol abszolút hasznát vettem a folyékony angoltudásomnak. Az egyetemen mindent angolul tanultam és nem is tudtam ezeket a szakkifejezéseket magyarul, annak ellenére, hogy nekem magyar az anyanyelvem. Nagyon nehéz volt az, hogy amilyen EU-s projekteket csináltam Budapesten, tudtam, hogy háromszor ennyi lenne Bécsben a fizetésem. Folyamatosan ez motoszkált a fejemben, hogy ez így nem jó. Saját magamat szabotálom azzal, hogy én itt vagyok és én fordítom a cikkeket, csinálom azt a munkát, amit sokkal jobban, sokkal több pénzért is tudnék. Nekem ez ott és akkor nagyon frusztráló helyzet volt. Férjemnek viszont olyan témavezetője volt az egyetemen, aki megkövetelte a folyamatos jelenlétet, hogy ott legyen, találkozzanak hetente kétszer. Sajnos egy ilyen röghöz kötöttség volt, de miután beadta a disszertációját akkor azt mondta, hogy itt van ez a pozíció, amivel többet lehetne keresni Bécsben, akkor nem lehet kihagyni és menjünk, próbáljuk meg. Nem volt könnyű időszak, sokat vívódtunk, hogy mikor és hogyan induljunk el.

Kriszti: Mikor már kint voltatok, akkor utólag nem bánta meg, hogy így döntött?

Erzsébet: A váltás igazából már hónapok óta ott volt a levegőben. Mikor látta azt, hogy számára is van Bécsben munkalehetőség, feladtuk a budapesti életünket és Bécsbe költöztünk. A várakozásainkkal ellentétben azonban az angol nyelvvel ő itt nem boldogult. Hiába küldte el számos helyre az angol önéletrajzát, itt az építőipar és a tervezőirodák munkanyelve szinte kizárólag a német. Ideköltözésünk után néhány hónapig ezért ő 0-24-ben nyelvet tanult: beiratkozott egy intenzív nyelvkurzusra, egyfolytában szakmai szövegeket bújt, s a makacs kitartása lendítette túl a kezdeti nehézségeken. Néhány hónap alatt kellett szinte a nulláról odáig felküzdenie magát, hogy a megbeszéléseken aktívan is részt tudjon venni. Ma már épületgépészeti projekteket menedzsel, s gond nélkül érti a bécsi és az osztrák németet is

Kriszti: Hihetetlenül ügyes és kitartó! Nincs tipikus életetek egyikőtöknek sem. Akkor ezzel a költözéssel lezártátok a magyarországi létet? Van visszaút?

Erzsébet: Budapestre, Magyarországra már valószínűleg nincs. Szlovákiához a családunk köt, de szakmai kapcsolataink nem igazán vannak ott. Ezért egy további költözést én inkább Európa más országába tudnám elképzelni, például bármikor visszamennék Hollandiába. Nagyon nehéz kérdés ez - sokat gondolkodunk rajta. Amióta Bécsbe költöztünk, két kislányunk született, barátságok szövődtek és ezek már ide kötnek minket. Most nekünk nagyon jó itt élni

Kriszti: Ezek a barátok helyiek, vagy magyarok? 

Erzsébet: Nagyon sok magyar barátunk van, a magyar anyukák között is. Mivel én már 2008-tól itt tanultam, a kollégáim is nagyon közel állnak a szívemhez. Vannak nemzetközi ismerőseink is, akikkel össze járunk, velük főleg angolul beszélünk. Ez nagyon érdekes mert én négy nyelven élek, az angol a fix, így dolgozom. Otthon kizárólag magyarul beszélünk. Ezt mi szigorúan vesszük, nincs 'Komm Mama' vagy 'Komm Papa'. Csak magyarul. Kell a német mivel ez a közegünk és megjelenik a szlovák rendszeresen, ezt nem szeretném elfelejteni.

Kriszti: A nagyobbik kislányod az oviba milyen nyelvet beszél? Gondolom németet.

Erzsébet: Ez is nagyon érdekes. Kislányom, Margaréta, Kindergruppéba jár. Nagyon közel van hozzánk, az ablakból rálátunk a bejáratra. Egy szlovák óvónő alapította, 14 gyerek van és 3 alkalmazott. A tulajdonos ugye szlovák, van egy magyar dadus és egy szerb. A 14 gyerekből most 3 magyar, minden reggel mikor visszük és hozzuk el a gyereket, akkor szlovákul beszélünk/pletyizünk az óvónénivel. A gyerekek magyarul is beszélgetnek és vannak olyanok akik angolul tudnak. Nagyon multikulti a hely, de természetesen a német az alap nyelv.

Kriszti: Ők is akkor négy nyelven fognak, hiszen folyamatosan hallják ezt tőletek. Jó hallani, hogy fontos a magyar és a szlovák nyelv Nektek. Milyen gyakran jártok haza?

Erzsébet: Minden második hétvégén. 

Kriszti: Akkor azért sokat találkoznak a kislányok a nagyszülőkkel. Mi a helyzet a családdal? Azt, hogy távol éltek a Te és a férjed szülei, hogy élik meg?

Erzsébet: Az én családom rendhagyó, mert húgom Grazban él, Anyukám pedig 10 évig lakott Ausztriában és folyékonyan beszél németül. Most is ő vigyáz a lányokra, lubickol a bécsi mindennapokban. Imádja, hogy elviheti őket mindenhova és akár a gyerekorvossal is tud beszélni németül. Magánvállalkozóként terapeuta és saját maga osztja be az idejét. Ő rendszeresen van itt, sokat segít. Mikor például doktori szemináriumi hetek vannak az egyetemen, akkor reggel 9-től este 7-ig bent vagyok a munkahelyemen. Anyukám ilyenkor eljön és behozza szoptatni a kisebbik lányomat. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy szót ért a kollégáimmal, ismeri Bécset, nem fél a metrótól, villamostól, és nagyon rugalmasan kezeli az ittlétet.

Kriszti: Az nem kifejezés.Sokan örülnének egy ilyen segítségnek. Így Te is tudsz a munkádra koncentrálni. És itt van a Femspace, amit Te hoztál létre a magyar női közösségnek. Hogy jött ez?

Erzsébet: Amikor Margarétát vártam, 3 és fél évvel ezelőtt, a pozsonyi nagykövetségen beregisztráltam egy női karrier menedzsment programra.Ez úgy nézett ki, hogy kaptam magam mellé egy mentort és rendszeresen tartottak előadásokat. Általában Kaliforniából jöttek az előadók, minden angol nyelven zajlott. Húsz nőt támogattak Pozsonyban, húsz nőt Besztercebányán és húszat Kassán. Annyira vagányul csinálták ezt, hogy ha Kassára repült Kaliforniából az előadó, akkor videó konferencián össze voltunk kötve a másik két helyszínnel. Jobbnál-jobb előadók váltották egymást. Volt egy szlovák mentorom, egy PR szakértő, akivel nagyon sokat dolgoztunk együtt. Például, 'hogyan oszd be az idődet', 'mire megy el az energiád'. Van, hogy bele sem gondolsz abba, hogy csinálod a dolgokat de igazából nem is akarod. Ezen kell változtatni és mondjuk egy olyan szemszögből nézni az egészet, hogy: én takarítom a fürdőszobámat, vagy megkérek valakit, mert 1 óra alatt több pénzt tudok megkeresni mással és valakinek még munkát is adok. Ilyen dolgokról beszéltünk. Egy évig ez hihetetlenül jó volt, aztán megszületett a lányom. Amikor letelt a Mutterschutz (szülés utáni szabadság-a szerk.), mentem vissza tanítani heti pár órába, -mint ugye most is- és annyira sok volt, hogy ennyi új identitást kell magamra venni és beletanulni az anyaszerepbe, hogy erről elfeledkeztem. Mikor megszületett a második lányom, akkor egyre inkább az volt bennem, hogy ezzel kezdeni kéne valamit. Nagyon jó volt ez annak idején, felrázott és pezsegtem, kellett valamit most is. Láttam, hogy Bécsben két Lean In csoport van. Van egy az osztrákoknak és van egy az Expat-oknak (itt élő/dolgozó külföldi-a szerk.). Én azt gondoltam van itt egy olyan közeg, nők, anyukák, akiknek nagyon sok gondolat és ötlet van a fejében, szétveti őket az energia, sokszor azt láttam, hogy a játszótéren, a homokozó mellett a telefonjukon nézegettek üzleti oldalakat, vagy éppen a Forbes-ot olvasgatták. Beszélgettem magyar anyukákkal a tornán és rájöttem kéne valamit csinálni. Így jött az ötlet.

Kriszti: Lehet a Femspace egy olyan közeg, ami mondjuk segít abban, hogy találd meg önmagad, a balanszot a munka és család között? 

Erzsébet: A Femspace egy olyan női közeg, ahol fiatal nők, nem is feltétlenül csak anyák egymást támogatva tudják megvalósítani önmagukat. Egy olyan hely, ahol közösen olyan kihívásokra keressük a megoldást, amely mindegyikünket érint, például, hogy külföldön és nőként miként tudunk előrébb lépni az életünkben

Kriszti: Szerinted ezek a problémák valós problémák, vagy inkább kifogások?

Erzsébet: Szerintem ez egy brutál törés tud lenni." helyett: mind a külföldre költözés, mind az anyává válás hatalmas változással jár egy ember életében, amikor újra kell fogalmazni, hogy ki is vagyok, mit is csinálok, és hol van az én helyem ebben a világban. Megváltozik például a nevünk: külföldre költözve az Erzsébetből hirtelen Ershbeth lesz, vagy Elisabeth. S ha ez egyszerre történik azzal, hogy részlegesen elveszítjük a nevünket, s a saját családunk "anyaként" emleget minket, az időnket nem mi osztjuk be, hogy csak párat említsek a sok közül, az gyökeresen ki tud billenteni a komfortérzetünkből. Vagy mikor korábban mondjuk 10 centis magassarkú cipőben mászkáltál kisminkelve és csinos ruhákban, most meg napi szinten felhúzod a sportos nadrágot és cipőt. Ezek egy nő életébe olyan dolgok lehetnek, amik markánsan alá tudják ásni az önbizalmat. Sok ismerős mondogatta nekem, hogy "Nem az vagyok, aki voltam." vagy hogy "Kicsit olyan, mintha nyomnád a gázpedált és közben be van húzva a kézifék. Mennél de nem tudsz, gyötröd magad." Én azt gondolom, hogy számtalan lehetőség van, csak meg kell találni ezeket az utakat. A Femspace-ben ötleteket adunk egymásnak, bemutatunk sikeres élettörténeteket, és ott vagyunk egymásnak. S már ez hatalmas segítség

Kriszti: Mennyien csatlakoztak eddig a csoporthoz?

Erzsébet: Februárban megalapítottam a Femspace-t, amelyet a nemzetközi Lean in mozgalomba regisztráltam. A magyar levelezőlistán lassan 80-an vagyunk. Fantasztikus érzés volt, hogy mikor feltettem egy bécsi magyar anyukákat tömörítő Facebook csoportban egy kérdést, hogy kit érdekelne egy ilyen kezdeményezés, egy órán belül ömlöttek a pozitív visszajelzések. Megkaptuk 3 alkalomra a Loffice-t (Újgenerációs közösségi iroda Bécsben- a szerk.) és hát ilyen nagy felajánlást nem lehetett kihagyni. Két héten belül megcsináltuk a nyitórendezvényt, ahol 30 lelkes nő csatlakozott az ötletemhez. Nagy volt az érdeklődés, a második előadáson pedig már közel 50 fős volt a létszám. Sok tervem van és ez másokat is megmozgat.

fotó: Varga Nóra 

Kriszti: Talán itt akkor mindenkinek megjön az önbizalma. Fontos a kisugárzás és hogy higgy magadban. Nálad ez megvan?

Erzsébet: Az önbizalom nem egy veleszületett adottság, hanem egy olyan dolog, amin folyamatosan dolgozni kell. Ausztria egy eszméletlen konzervatív hely. A német nyelvű doktori tanácsban a professzorok között én vagyok az egyedüli nő, s egyetlen kivétellel az egyedüli külföldi és 50 év alatti. Nem volt könnyű megszokni, hogy alkalmanként kislányként kezelnek, furcsán néznek rám. Meg kellett tanulnom, hogy attól mert én fiatalabb vagyok, nő vagyok, vagy éppen külföldi, nem vagyok kevesebb, ugyanolyan értékes a nézőpontom. De amikor sikerül egy komplexebb tervezetet átvinnem a bizottságon, amikor nemzetközi példákon keresztül rámutatok, hogy miért lenne jó egy-egy újítás nálunk is, az mindig hozzáad az önbizalmamhoz. Ez minden nap egy harc magamban és folyamatos készülést jelent.

Kriszti: Ez folyamatosan benned van? Pedig megbecsülnek, értékesnek tartanak, számítanak rád.

Erzsébet: Igen, de ez folyamatosan ott van a levegőben - nekem alaphelyzetben sokkal több kört kell futni, mire komolyan vesznek. Azt gondolom, hogy az alapos munka megtérül, s azt nem tudják ignorálni, aki igazán ért ahhoz, amit csinál. De az eredményeket itt sem adják könnyen: keményen meg kell dolgozni. A bizottságban én vagyok az, aki két kicsi gyerek mellett laptoppal dolgozik, aki összerakja a napirendi pontokat, megcsinálja a tervezeteket. S persze ez azzal jár sokszor, hogy a magánéletben párhuzamosan szervezek egy-egy ilyen ülést: férjem szabadnapot vesz ki vagy az anyukámat hívom, hogy vigyázzon a kisebbik lányomra. Már most tervezzük az októberi szemináriumi hetet, megvan az őszi szemeszteres tanítási tervem, s már most azon kell gondolkozni, hogy a lányaimmal hogyan tudom összehangolni a fél év múlva aktuális időpontokat. Sokkal többet kell tervezni, szervezni és ez azért alaposan lefáraszt.

Kriszti: Hogy bírod energiával? 

Erzsébet: Imádom csinálni és ez feltölt. Annak idején mikor Hollandiába kikerültem 18 évesen, akkor csatlakoztunk az EU-hoz. Az ottani egyetem azt mondta, adok 15 Kelet-Európainak ösztöndíjat. Fizetjük a szállásukat és a tandíjukat, minden mást ugye nekik kell megoldani. Tartani kellett egy szintet. Nem bukhattam meg a vizsgán és a jegyeim átlagát is nézték, húzós volt, mindent angolul tanultunk, nagyon kemény volt. Nem volt munkám és akkor eldöntöttem, hogy azért is megmutatom. És kutyát sétáltattam, takarítottam étteremben, levéltárban. A holland csoporttársak akik sokkal rosszabbul tanultak mint én, ugyanabban a levéltárban voltak adminisztrátorok. Nagyon frusztráló volt, de ez vitt előre.

Kriszti: Jó hallani ezt tőled, hogy azért is megmutatod és hát itt vagy.

Erzsébet: Engem ez hajtott. Ha valaki nekem azt mondja, hogy ezt nem lehet megcsinálni, akkor én 200%-ra kapcsolok.

Kriszti: A csoportban milyen nők vannak? Elsősorban anyukák vagy vegyes a társaság?

Erzsébet: Nem is mindenki anyuka. Az alap ötlet az az volt, hogy vagyunk csomóan magyar nők. Nem számít, hogy van-e valakinek gyermeke, lehet hogy főállású édesanya és szeretne még 5 babát, vagy lehet soha nem is akar anya lenni, mert a karrierjének él, akkor is köztünk a helye. A lényeg, hogy valaki tanulni akar, vagy egy cél lebeg a szeme előtt az is megtalálja nálunk a helyét.. Jöhet az is a Femspace-be, aki szeretne networking-eket (kapcsolati háló építése -a szerk.) csinálni, fejlődni, de ha csak havi 1x érdekeli egy-egy előadás és végre felveheti a piros magassarkú cipőt és ez neki az "Én idő", az ajtó nyitva áll! Ha pl. akarok egy vállalkozást nyitni és nekem kelleni fog egy tanácsadó, könyvelő, vagy üzlethelyiséget keresek, akkor nem az osztrák ingatlanost fogom megtalálni, hanem ebben a körben segítjük egymást. Lesz a telefonodban egy olyan lista, akit Te felhívhatsz és segíteni fog. Nem ingyen persze de adja a tudását. Itt mi összetartunk és ez a lényeg.

fotó: Varga Nóra www.vargaphoto.com

Kriszti: Miért csak nők?

Erzsébet: Mert a férfiak teljesen megváltoztatnák a csoport energiáját. Férjem is néha csatlakozna egy-egy előadásra, de sajnos nem lehet. (nevet)

Kriszti: Hogy látod az osztrák nőket? Nekünk magyaroknak az nehéz, hogy kevesebb a segítség, távol vagyunk a családtól, ez talán kicsit visszavesz a lendületből, de mi a helyzet azokkal az osztrák nőkkel akik itt élnek?

Erzsébet: Nem szeretem kategorizálni a nőket, nem egyszerű itt az osztrák nőknek sem, hiába helyiek. Ez egy rettenetesen konzervatív közeg. Az egyetemi szférában még gyakran előfordul, hogy tíz emberből tíz férfi a bizottságokban. Ez szerintem nem jó dolog. Ráadásul, bár nem szeretik bevallani, az osztrákokban még mindig nagyon nagy a kisebbségi érzés a németekkel szemben. Az akadémiai szférában itt is nagyon nehéz eljutni a professzori szintig, ott már a politika a döntő, kihalásos alapon működik a dolog, s nem ritka, hogy nem adják oda a professzori rangot és titulust egy osztráknak. Előfordul, hogy az osztrák diák azért megy Németországba doktorálni, hogy majd "németként" visszajöhessen. Azok a kolléganők, akik Németországban végeztek, egy picit könnyebb helyzetben vannak. A nőkben, ráadásul a kelet-európai nőkben gyakran benne van az, hogy elnézést kérnek, mert például nem aznap válaszoltak meg egy emailt. Valamiért gyakran és mindenért szabadkozik. 

Kriszti: Aki belép a csoportba már van önbizalma. Szerinted is így van? Hogy már megmeri lépni azt, hogy én fogok és akarok valamit tenni a jövőmért, saját magamért.

Erzsébet: Igen ez így van. Egy olyan lépés ami közelebb visz minket a céljainkhoz és ez a lényeg. Nem mindenkinek egyszerű belevágni de ha nem teszi talán örökre ott marad benne a kétség: Mi lett volna ha... A világ tele van lehetőséggel csak élni kell velük!

Lean In Femspace a Facebookon is.